Emlékszem, mennyire fura érzésem volt, amikor először találkoztam olyan anyukával, aki a kisfiát öt éves koráig szoptatta. Egy nagyon csinos, vagány, fiatal nő volt, akiről ez sosem jutott volna eszembe. Hiába volt ekkor már egy kislányom, aki három éves koráig szopizott, hiába szoptattam épp igény szerint egy kisbabát, meglepődtem a dolgon. Ha nem is előítélet, de csodálkozás volt bennem. "Van ilyen?" "Hű, milyen lehet?" Becsültem a nőt, aki ilyen természetesnek vette ezt, és zavar nélkül mesélt róla. Sosem gondoltam volna, hogy lesz hasonló korú szoptatott gyerekem. De lett.
Ha nem szoptatnék "sokáig" és tandem, semmi érdekes nem lenne a történetünkben. 22 éves egyetemistaként lettem anya. Sokat olvastam a szoptatásról már várandósan, magabiztosan és határozott elképzelésekkel kezdtem el szoptatni. A La Leche Liga anyagai sokat segítettek. Minden úgy is történt, ahogy gondoltam. Bár az egyetemen nappali képzésre jártam, amikor a kisbabámmal voltam, igény szerint szoptattam. Fontosnak érezhettem magam, mert nem fogadott el lefejt tejet, és fontos volt a szoptatás, mint állandó kapocs, ami összeköt minket, és mindkettőnknek jó. Sietni haza, vele lenni, a karomba venni és megszoptatni, ez nagyon fontos volt nekem.
Azt hiszem, eleve úgy készültem, hogy 3 éves koráig szoptatom. Úgy olvastam, úgy láttam akkor, hogy ez az ideális. Nagyjából így is lett, talán kicsit tovább tartott, de a kiscsoportot már elválasztódva kezdtük. Egyáltalán nem emlékszem, hogy váltunk el, mikor volt az utolsó.
Hat év múlva lettem újból anya. Az elképzeléseim ugyanazok voltak, mögöttem volt a megélt szoptatás öröme, tapasztalata. Minden ugyanolyan jól ment mindkettőnknek. Fontos része lett az első évnek, és a köztünk lévő kapcsolatnak a szoptatás. Az izgalmat az hozta az életünkbe, hogy úgy döntöttünk, a következő tesóval nem várunk ennyit. Várandós lettem, amikor a kislányom még alig múlt egy éves. Ez az előző szoptatási folyamatnak még csak az egyharmada volt. Nem volt kérdés, hogy szoptatom tovább. Magyar nyelvű szakirodalom kevés volt, de néhány külföldi anyag, egy-két anyai beszámoló olvasása, a józan ész, és a megérzésem támogatott abban, hogy folytassam a szoptatást. Elképzelhetetlen volt, hogy a gyakran szoptatott, sokat szopizó, mellen elalvó kicsi gyerekemet leválasszam. Igazságtalannak tűnt ahhoz képest, amit a nagytesóval megéltünk, és fogalmam sem lett volna, hogy kezdjek hozzá. Ez nem volt opció számomra. Azt gondoltam, hogy a hasamban növekvő babának is jobb, ha nem teszek olyat, amit magam számára elfogadhatatlannak tartok.
A harmadik kislányom egy el nem választott középső mellé érkezett. Nem nagyon vitattam meg senkivel a dolgot, a szülés előtt szakmai ellenvetést nem tudtak felhozni, de volt egy-két fura mondat, mint például, hogy " kell a tej az új bocinak"?! A szülésznőm volt az, aki teljesen természetesnek tartotta a dolgot, és ez nagyon jól esett. Itt értettem meg, hogy az önmagukban biztos, eltökélt anyáknak is milyen sokat jelent az értő támogatás.
Már a csecsemősök egyikével megkezdődött az a jelenség, ami kibírható, de igen idegesítő. A kéretlen tanácsok, értetlenkedő visszakérdezések, és megjegyzések, amik el nem bizonytalanítottak, de eléggé bosszússá tettek. Nincs mit tenni ilyenkor, mint elengedni a füled mellett a hülyeséget, netán informálni az értetlenkedőket. Tőlem távol áll, hogy érvelésbe kezdjek, inkább "az egyik fülemen be, a másikon ki" alkat vagyok. Nem teljesen jó ez így, mert azóta is őrzöm az összes invazív megjegyzést. Azt hittem, hogy nem bántanak, de igen. " Ha hazamennek, a nagyot már nem fogja szoptatni, ugye? Túl zsíros ez a tej neki." " Még mindig szopik? " Volt, hogy nem is mondtam meg az igazat. Már majdnem négy éves volt a kislányom, amikor kérdezte egy logopédus az anamnézisben, hogy meddig szoptattam. Gondoltam, hogy nincs most kedvem fejtegetni, beírom az elfogadottabb három éves kort. Hát persze, hogy visszakérdezett, hogy " Három éves koráig szoptatta?!" De a kicsi két és fél évesemmel is jártam úgy, hogy megkérdezte egy alig ismert valaki, hogy mi szüksége van rá. Ez még elgondolkodtató is lehetne, de én nem akartam épp senkivel egyeztetni, megértetni, hogy miért van erre szükségünk. Főleg nem egy olyan kérdésre válaszolva, aminek már a hangsúlyából érződik, hogy a kérdező szerint semmi szüksége sincs rá. Ez számunkra intim családi ügy, szűk családi. De lassan kezdtem azt is érezni, hogy ez egy olyan dolog, amivel "coming out"-olni kell, vagy legalábbis lehet. Miért szégyenkeznék, titkolóznék egy természetes, normális, általunk helyesnek tartott dolog miatt?
Semmiért nem adnám azt az időszakot, amikor a két éves és a kicsi baba együtt tandemszopizott az ölemben. Nem kellett választanom, osztódnom, nehezítenem a testvér érkezés terhét. Ehelyett fogták egymás kezét. A kezdeti időszakot nagyon megkönnyítette.
Persze, ha évekig szoptatsz, ráadásul egy időben két gyereket, az nem maga folyamatos felhőtlen boldogság. Nem idilli, nem rózsaszín mindig minden. Van konfliktus, kétely, kimerültség. Rémes, amikor azon vesznek össze, hogy kit szoptass meg. De van megnyugvás, biztonság, együtt megtett út, és talán egy kicsit lassabban múló idő. Nagyobb szabadság, és esély a gyerekednek, hogy úgy és akkor hagyja abba, ahogy akarja, és ahogy alakul. Minden nap pár percnyi fizikai megélése annak az elválaszthatatlan köteléknek, ami anya és gyereke között van, és ami szoptatáskor annyira egyértelműen megélhető. Úgy érzem van időm kivárni míg vége. És igen, hiányozni fog.
